Azért ez a megmondóember most jó mélyre ásta el magát a szememben. Juditka helyében már bepakoltam volna a bőröndöt... És azzal kezdte, hogy úgy kell szeretni, ahogy a másiknak jó... Jézusmária, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen.
A Világ mindenidők, megkockáztatom, vakaha készült legjobb riportja ez. M@sodszor hallgatom épp most és nem akarom elhinni hogy egy szószerint szuper riporter egy magyar sertéstenyésztő sokmilliárdos fickó egy kérdezz feleletes játékban ilyen mélyen gázoljon bele az őszinteségbe, hát csak ámulom, bámulok, sokatlátott emberként, majdnem zseniként ünneplem együtt az őszinteség mindent és mindenkit elsöprő brutális erejét dd azt kell hogy mondjam csak így érdemes, mert sehogy máshogy
Ahogy felvázolta, hogy milyen nagyon várja, hogy nagypapa legyen, belém hasított apósom és anyósom emléke. Ők éppen így várták, hogy nagyszülők legyenek, ugyanilyen elánnal képzelték el, hogy milyen remek nagyszülők lesznek, milyen csodás lesz az életük, ha itt lesz az unoka. Nagyon erősen azt hitték, olyan lesz nagyszülőnek lenni, mint ahogyan azt ők elképzelték. Mikor szembesültek a valósággal, mind a ketten belebetegedtek. Nem tudták elfogadni, hogy nagyszülőnek lenni az nem róluk szól, hanem arról, hogy alázattal, szolgálattal elfogadják a gyerekeik világnézetét, életvitelét. Remélem András nem esik majd ebbe a hibába, mert akkor nagyon meg fogja keseríteni a saját és a gyerekei életét is. Az én szüleim soha sem formáltak igényt arra, hogy milyen nagyszülők lesznek, hozzájuk mindig szívesen mentünk, hagytuk ott a gyereket, ellenben apósomék, szervezték számunkra a hétvégéket, kifogásolták, ha nem mentünk eleget hozzájuk. Nem jött be számukra az amit elképzeltek. Apósom azóta már meghalt hosszan tartó, súlyos betegségben, anyósom pedig egy intézetben van, mint demens. Az életüket nem tudták elképzelni azzal, amit a gyerekeik nyújtani tudtak nekik. Nyomasztó, ellentmondásos kapcsolat alakult ki a nagyszülők és a gyerekeik között, ami sokkal inkább volt teher, mint harmonikus családi élet. Bennem mindig ellenállást vált ki, ha hallom, hogy egyes emberek milyen igényt formálnak az nagyszülőségre, és azt gondolják, hogy annak lenni, micsoda boldogság lesz, mert majd ők milyen zseniálisak lesznek.
Élvezettel hallgattam ezt a beszélgetést. Sok igazságra és egyben emberi gyengeségekre is utalt ami nem szégyen, hisz az egèsz életünk egy "iskola" ès a hibáinkból ha azt hajlandòak vagyunk felismerni és beismerni sokat tudunk belőle tanulni.
Ritkán látunk olyan beszélgetést, ami Endért ennyire megdolgoztatja. Rengeteget "kellett" kérdezni és ezt megint professzionális módon tette. S mennyi bölcsesség egy helyen... tán a felével ha tudok azonosulni, de köszönöm!
A való életben (nem az irodalomban) a tisztelet nem nyomásra alakul ki. Sose tudtam tisztelni, aki nyomott, esetleg féltem tőle de főleg gyűlöltem. De tisztelek olyanokat, akik azt sem tudják, hogy létezem (ilyen módon nem is gyakorolhatnak rám nyomást).
Moldován András /HALLGATLAK- Jótanácsok az élethez